Mint bizonyára mindenki tudja; a lemezek különböző országokban, különböző cégeknél készülnek. Ezt hívjuk “szaknyelven” a lemez nyomásának. Tehát ha valaki azt kérdezi az eladó lemezedről, hogy az milyen nyomás, akkor nem légnyomás után érdeklődik, pusztán csak azt szeretné tudni, hogy melyik országban készült az adott lemez. Ez ugyanis a lemez hangzását, minőségét nagyban befolyásoló tényező. Bár országon belül is vannak eltérések, általában mégis csak országra bontják a nyomás “milyenségét”, mert az adott országban készült lemezek akár több cégen belül is hasonlók lehetnek – kivétel persze mindig akad de a rutinos róka ezekkel már tisztában van. A világ a kilencvenes évek – és a CD térhódítása – óta eléggé átrajzolódott ebből a szempontól is, aminek gazdasági okai vannak.

A mai piacot is kivesézzük majd, de most kezdjük a múlttal (80-as évek végéig vagyis a rendszerváltások +-2-3 év). Fontos megemlíteni, hogy a rossz hangzás általában nem azt jelenti, hogy hallgathatatlan. Ilyenkor adódnak azok a félre értések amikor ismerős mondja, hogy hát neki az jugóban van meg és jól szól semmi baja. Aztán feltesszük utána az USA nyomást és akkor érti meg, hogy jaaaa itt tényleg elég nagy különbségek vannak hangzásban. Tehát a kiadásokat mindig egymáshoz viszonyítjuk – önmagában nem ad nekünk elég információt.

Kezdjük valahol az aljával, ezek pedig sajnos – nem sajnos a kelet európai blokkban készült nyomások. Hiába no, itt sem volt versenyhelyzet – ahol meg nincs ott meg tudjuk milyen a munka. (azon kívül, hogy büdös)

Bulgária, Románia – ezek a legalja. Többnyire mondjuk népzenéket és helyi zenéket adtak ki, ebből a szempontból talán érdekes lehet, de kedvenc együttesünket ne ilyen nyomásban keressük. (Maximum gyűjtési célzattal).

India – Az Indiai lemezek nagy része vastag, törékeny, merev anyagból készült és az időt is rosszul viselik. Vannak jobban és rosszabbul sikerült változatok, de összességében beszerzésre nem ajánlott. Valamikor a nyolcvanas évek közepe táján beszereztek angol nyomóformákat, innentől javult a hangzás valamit, de ha lehet ne indiai lemezt válasszunk. (Nyugaton – főleg USA-ban vannak gyűjtők akik keresik az indiai lemezeket érdekességük folytán – tehát üzletelni éppenséggel lehet vele ha a nagy együttesekről beszélünk).

Jugoszlávia – Magyarországon a magyar nyomások mellett talán a jugoszláv nyomások voltak a legnépszerűbbek, hiszen sokkal több mindent adtak ki mint amit a magyar pártfunkcionáriusok engedélyeztek, azaz esélyes volt, hogy egy keresett nyugati előadó lemezéből jugóhoz jutunk hozzá legkönnyebben. Meglepően sok kiadó is volt az akkori Jugoszláviában (Jugoton, RTB, Suzy, Beograd Disk, stb). A Jugoszláv nyomások legnagyobb baja az, hogy hektikusak – képtelenek voltak fenntartani bármiféle standardot, így találkozhatunk egészen tisztességes nyomással és borzasztó rosszal is. Háttér információk szerint használt nyugat-európai nyomóformákat vettek meg és attól függött a minőség, hogy előtte azt a nyomóformát nyugaton már mennyire használták el. A borítók is ilyenek – a legtöbb jugó lemez borítója tompa, élettelen és színtelen, sokszor a méretek sem stimmelnek, szövegek, képrészletek maradtak le. Hangra eddig bármilyen jugó lemezt hasonlítottam a megfelelő nyugatihoz eddig mindig alulmaradt, szóval akkor szerezzünk be jugó változatot ha nagyon nincs más, nagyon nincs pénzünk a jobbra vagy csak gyűjteményi célzattal kell.

Magyarország – A magyar nyomások az országban könnyen és olcsón hozzáférhetőek voltak, köszönhetően az állami hanglemezboltoknak. Sokan egészen nagy tiszteletben tartják őket – én nem tartozok ebbe a táborba. A legtöbb magyar nyomás sáv határoltan, szűkösen szól, sok lemeznél olyan mintha a magas hangok tetejét egyenesen levágták volna. Állítólag saját kiadású klasszikus zenei vonalunk világ színvonalú, de mivel nem hallgatok klasszikus zenét így ezt nem tudom megerősíteni. A jugóval szemben mindenképpen van annyi előnye, hogy új nyomóformákat használtak, és a lemezek licensz alapján kerültek nyomásba, ami azt jelenti, hogy jó(bb) minőségű borító és egy standard állandó minőség is biztosított volt. Borzasztóan rosszul szóló magyar nyomás még nem hallottam, de az is igaz, hogy az évek alatt szinte az összes magyar nyomású lemezem “lecserélődött” valamilyen nyugatira. Az MMC kiadású lemezek minden szempontból jobbak mint a többi.

Csehország (Opus, Supraphone) – Ebből valahogy nekem kevés jutott és amit hallottam az sem volt jó – így soha többet nem is forszíroztam cseh lemezek beszerzését.

NDK (Amiga) – Amiga nyomású lemezeim mind korrektül szólnak. Semmi plusz, semmi extra, de Amigából sem hallottam még vállalhatatlanul rosszat. (A német akkor is német ha keleti). Talán a keleti blokkból a legvállalhatóbb lemezek.

Oroszország (Melodiya): Nos az oroszok azok oroszok – ők egyszerre tudnak mindent és semmit. A lemezeik is ilyenek – az egészen kiválóan összerakott (lopott) anyagtól kezdve a teljesen szedett-vedett hulladékig (szó szerint), minden megtalálható. Meglepően sok nyomóüzemmel rendelkeztek, de mindegyik (szinte) Melodiya néven nyomott. A nyomóüzemek minőségbeli különbségéről nincs információm, (talán nem is volt). Aprelevsky plant (Moszkva), Leningradsky plant (Leningrád), Riga plant (Riga) Tashkent plant (Tashkent, Üzbegisztán), Tbilisi plant (Tbilisi, Grúzia) amiket a neten össze lehet vadászni. Érdekességnek persze mindenképpen az, és bár Oroszország elvtársi alapon közelebb volt hozzánk, km-ben viszont még mindig rohadt messze volt Moszkva, így mégsem öntöttek el minket az orosz lemezek (najó klasszikusban és népzenében talán igen). Sokkal könnyebb egy normális német lemezt szerezni mint egy oroszt.

Ezzel vége a Part I-nek, a következő részben a régebbi nyugati nyomásokról ejtünk pár szót.